Az ember családba születik. Aztán idővel büszke rájuk vagy bujkál előlük. Én szerencsére az első csoportba tartozom. Viszont hál’isten egész életemben végigkísértek rövidebb-hosszabb ideig a kis felvett családjaim.
Elsőként a mentősöké. 25 éve hozzájuk tartozom. Egy percig sem bántam meg. Büszkén vállalom, hogy egy nagybetűs ÁPOLÓ vagyok! Ők úgy tűnik állandó részei lesznek az életemnek. Aztán voltak változó családjaim. Voltam élsportoló. Izzadt, véres kilométereken hagytam nyomokat az aszfalton. Voltam és vagyok ultrafutó, a kilométerek megsokszorozódtak de a vér és a fájdalom átváltott mosolygásba.
Pár éve azonban új családra leltem, akik miatt most ezt a cikket is írom. Ők a SPARTANOK. Mentősként találkoztam velük először, törölgettem róluk a vért, rögzítettem törött csontjaikat, erre megfertőztek. A következő versenyen már köztük voltam. Komoly terepfutó múlttal, de teljes tudatlanságban álltam a rajtvonalnál, és ott ragadtam. Elvarázsolódtam. Az élsportban ilyen nincs.
Amikor vonszolom magam egy leküzdhetetlennek hitt falra és a 60 éves szervező néni a talpam alá rakja a fejét, hogy átsegítsen. Amikor a pókhálón remegő térdekkel mászok, és vadidegen emberek feszítik, hogy minél stabilabban mozoghassak rajta. Amikor a célban mindenki örül a másik sikerének. Spártai lettem. Remélem örökre.
Még pár szó a cikk igazi ihletőiről, a Margitszigeti SRTG-ről. A nagy család pici belső magja. Peti, aki tegnap még kémia versenyt nyert, és most lihegve cipeli mind a 76 izzadt kilómat. Timi, aki millió egyéb elfoglaltsága mellett nem rest a problémáimra megoldást találni. Gábor, aki jótékonysági nagykövetként tartja imádni valóan gyilkos edzéseit, és sorolhatnám. Ez az én új családom szűkebb és tágabb keresztmetszetben.
Csók a család!
AROOOOOO!
